2016. november 17., csütörtök

Kilógtam a tréningen a sorból, de legalább magyar vagyok

Nem leszek híres a bejegyzés első felével, mert túl őszinte lesz, de a második fele már könnyedebb:

Első fele:


A múlt heti tréning kipipálva. Szerencsére. Nem volt jó élmény. Vagy csak sokkal többet vártam tőle, és ezért csalódtam. Mindenkitől azt hallottam, hogy ez egy óriási buli lesz, és annak is indult: 5 nap a tengerparton, melegvízű uszival, nemtoménhány csillagos szállodával, 3 trénerrel, és 10 másik önkéntessel, akik jelenleg - hasonlóképpen - Szlovéniát választották úti célul. Minden adott volt ahhoz, hogy jól érezzük magunkat, addig, amíg a tréning el nem kezdődött. Illetve talán a többieknek tetszett is a dolog, én meg azt éreztem, hogy öreg vagyok már ehhez, vagy hogy itt mindenki hülye, csak én vagyok helikopter. Tudom, hogy másoknak bejönnek ezek a feladatot, illetve az egyetemen, a tanári mesterszak 80%-át én is ilyenek "tanulásával" töltöttem. (A szemináriumokon ezt nyomtuk végig, persze a vizsgán kőkemény tételek voltak.)  Nagyon menő mostanság visszamenni oviba... és én nem bírom ezeket a feladatokat. Alkossunk két csapatot, fogjuk meg a madzagok végét, amiket előzőleg csillag alakban elhelyeztek a földön. Csomózzuk össze annyira, amennyire csak tudjuk, akkor van vége, amikor a zene leáll. (Amikor a zene leáll? Miii ez, székfoglaló???) Aztán újabb kör: most bogozzuk ki a csomót, olyan gyorsan, ahogy csak tudjuk, a gyorsabb csapat nyer. Utoljára akkor élveztem ezeket, amikor negyedik osztályos koromban meghívást kaptam a barátnőm szülinapi zsúrjára. Ejj, de jó is volt, újságpapíron táncolni, meg késsel-villával Sport szeletet enni... de könyörgöm, 28 éves vagyok, és ez nem tréning. Illetve úgy gondolták, hogy ez attól már tréning, hogy a végén körbeülve megoszthatjuk a játék során tapasztalt érzéseinket. Minden egyes ilyen bénaság után megkérdezték: Hogy éreztük magunkat? Mit tudtunk meg a csapatjátékról? Milyen nehézségek adódtak a feladat közben? Hogyan sikerült ezt aztán megoldani? MIVAN? Könyörgöm, három szerencsétlen madzagot csomóztunk össze, aztán pedig ki! Hahó!

A második része, ami nem tetszett, hogy reggel fél 10-től este 9-ig mentek a programok, 2 kávészünettel, egy kétórás ebédszünettel, és egy egyórás vacsiszünettel. Usziba például úgy tudtam elmenni, hogy az ebédet belapátoltam, gyorsan felmentem a szobába, uszicucc fel, lementem az usziba, max. fél óra uszi, aztán zuhany, öltözés, hajszárítás, hogy visszaérjek időben. Arra, hogy a tengerpartot körbejárjad, nem volt idő. (Kivéve a szerdai napot, de azt is mindjárt elmesélem.)

A harmadik dolog pedig, ami nem tetszett, hogy mindenki buzgómócsing volt. Nagyon bírtam a többieket akkor, amikor nem volt feladat. Amikor csak beszélgettünk, ismerkedtünk. Aztán kaptunk egy feladatot, és beindult a verseny. Mindenki 120-szal pörgött. A 3. napon (a szerda) kaptunk egy projektet, amire egy napunk volt. Délután 5-re kellett visszaérni a hotelbe. A mi csapatunk már végzett 1 órára, na mondom, szuper, végeztünk, maradt 4 óránk, irány a tengerpart, 20 fok volt aznap. Erre volt olyan a csapatban, aki azt mondta, hogy szerinte ez nem elég, és használjuk ki, hogy ilyen hamar végeztünk, és még tegyünk hozzá plusz dolgot a projekthez. (Ááááhh!) Este kellett beszámolni a projektekről vacsi után a többieknek. Volt olyan csapat, akik miután visszaértek a hotelbe, este 8-ig készültek a beszámolójukra: rövid, megvágott videóval, plakátokkal, ppt előadással, és lekésték a vacsorát is emiatt. Sokszor azt éreztem, hogy csak én vagyok normális, egyedül én mondogattam egész héten, hogy "Gyerekek, takeiteasy, itt vagyunk a tengerparton, ez csak egy on-arrival tréning, és ez pedig csak egy önkéntes munka, lazulás van!" Áhh...

Második fele, ami a könnyedebb, illetve köszi, hogy kibírtad az első felét:


Arról szeretnék írni, hogy milyen érzés magyarnak lenni, mégpedig külföldön, milyen érzések kavarognak bennem a témát illetően. Illetve csak egy egészen kicsi szeletéről írnék, de az én gondolkodásomat már ez is befolyásolta.

Sokszor jut eszembe, hogy itt Szlovéniában, Litijában, a centerben, és az iskolában most én képviselem Magyarországot. Sokszor van olyan érzésem, hogy ezeknek az embereknek itt semmiféle személyes kapcsolatuk nincs magyarokkal rajtam kívül, tehát ahogy én viselkedem, és ahogy én élek, az mind a magyarok viselkedésével és életével lesz egyenlő a szemükben. A tréningen például, amikor már harmadik napja mondogattam mindenkinek, hogy tényleg take it easy, akkor azon kezdtem el gondolkodni, hogy vajon most ezek az emberek ráhúzzák-e a magyarokra, hogy lazák, vagy hogy semmit nem vesznek komolyan, vagy hogy éppen passzívok. Kicsit meg is voltam keveredve, hogy jól csinálom-e én ezt, és lehet, hogy nekem kellene változtatnom, mert hát mégse ilyen kép éljen már a többiekben a magyarokról. 2 spanyol is jelen volt, én inkább tőlük vártam volna ezt a fajta viselkedést, de nem. :D

És ahogy így meg voltam keveredve, egyik este zuhanyzás után elkezdtem nézegetni a szállodai fürdőben, hogy mégis, miket készítettek nekünk oda ki: kis szappan, kis sampon, és hogyhívják, ez a hajsapka, vagy mi, zuhanyzáshoz, hogy ne legyen vizes a hajad. Abszolút felesleges, főleg az én életemben, tényleg, minek, de az ember önkéntelenül is elkezd azon gondolkozni, hogy ezt nekem készítették ki, ingyen van, én ezt bizony haza fogom vinni. Kell, nem kell, tökmindegy, most nem az a kérdés, INGYEN VAN! (Most persze túlmagyarázom, ez csak egy 5 másodperc, mialatt ez átfut az ember agyán.) Ugyanis a következő 10 másodperc már arról szól, hogy megegyezem magammal, hogy ez tényleg felesleges, de nem azért nem fogom elhozni, mert felesleges. Azért nem fogom elhozni, mert ha elhoznám, az mennyire magyar lenne már?! És én nem akarom, hogy a német szobatársam, vagy akár a szobát takarító személyzet azt mondja majd: "Na, látszik, hogy ez magyar volt, mindent eltett magának az utolsó nap, amit lehetett." Gondoltam, rácáfolok az egészre, és ott marad minden, ahogy volt. Valóban ott is hagytam mindent, itt 15 másodpercnél járunk, szóval ne gondoljátok, hogy megőrültem, és napokig ezen agyaltam. Csak ezután válik érdekessé a sztori. Hazatérve 2-3 nap után Daniel vacsinál megszólal, hogy sikerült rájönnie, hogyan lehet beállítani kicsiny hajlékunkban a zuhanyzót úgy, hogy ne csak a zuhanyrózsából jöjjön a víz, hanem mindenféle lukon, ahol még erre van lehetőség, a tetejéről, oldalról, alulról. Erre én reagálok, hogy jujj de kipróbálnám én is, de most én pont nem akarok hajat mosni, és ha nekiállok zuhanyzás közben ezzel játszani, biztosan vizes lesz a hajam. És erre Danielnek felcsillan a szeme, és közli, hogy neki van ilyen hajsapkája, mert ő bizony azt elhozta a szállodából... ... a spanyol fiú. Nem hittem el! Majd megkérdeztem tőle: "Nincsenek véletlenül magyar őseid? Ez teljesen magyar, mindent vinni, ami ingyen van, és mozdítható." Mire mindketten nagy szemekkel néztek rám, és Daniel kiabálta, hogy "neeem, ez nagyon spanyol", Sarah pedig kiabálta, hogy "dehogyis, minden francia ezt csinálja"!

Lehet, hogy csak nekem volt ez hatalmas élmény, de én ebből tök sokat tanultam. Mindig azt érezzük, hogy égünk a saját nemzetünk miatt, mindig cikinek érezzük, mindig le akarjuk tagadni, hogy ezek mi vagyunk, aztán tessék! Csak azért, mert nem látjuk, hogy mások milyenek, vagy hogy ők mit csinálnak, attól még ne higgyük, hogy mi rosszabbak vagyunk. Ők is ugyanúgy Európa, de ne gondoljuk, hogy európaibbak, mint mi. Ugyanúgy hagynak maguk után szutyit a konyhában főzés után, vagy éppen nem viszik ki a szemetet, vagy éppen szutyis utánuk a wc. Ne "tipikus magyar"-ozzunk mindig! Innen most nekem úgy tűnik, hogy lehetnénk magunkkal szemben egy kicsit megengedőbbek, kicsit elégedettebbek is.

Harmadik rész, amire még én sem számítottam a poszt elején:


Szerencsére visszatértünk már a normális kerékvágásba, a héten végig suli volt, ami még mindig jó, a gyerekek még mindig cukik. Ma egy jótékonysági estet tartanak, amire egész nap próbálták a műsort, és volt szerencsém megnézni a harmadikosok műsorát. Őszinte leszek, én fossá röhögtem magam! :D  Egy táncot adnak elő, néhol szöveges részekkel, valami helyi Alma Együttes lehet a zene, és maga a műsor olyan, mint amiket az amerikai filmekben látsz, hogy a gyerekek be vannak öltöztetve kicsi fának meg kicsi felhőnek (a tehetségtelenebbek), illetve kicsi medvének meg kicsi nyúlnak (a tehetségesebbek, akiknek már szöveget is lehet adni), és nyomják rá ezt a menő táncot. Hát én amikor elképzeltem az osztályban levő két fiút, amikor 10-15 év múlva hazaviszik az első barátnőt, és otthon előkerül a videó a műsorról, ezek meg rázzák a feneküket, hát ez egyszerűen hatalmas, arrébb kellett sunnyognom röhögni! :D :D

A mekiseknek mondanám, hogy egyik nap kicsit untam magam az iskolában, és elkezdtem azzal játszani, hogy melyik kisgyerek melyik volt munkatársamra hasonlít. Nem hiszitek el a végeredményt, legszívesebben lefényképezném a gyerekeket, hogy megmutassam, hogy mennyire Kislászlóniki az egyik kislány, Larissa, vagy Kisnagytimi a másik, aki egy kis szőke szépség, vagy még Kicsisisak is van, megőrültök! :D :D Csak mindig elfelejtem megkérdezni a suliban a gyerekek fényképezésére szóló szabályt, mert a legtöbb iskolában nem lehet fényképezni, csak szülői engedéllyel. (Már hogy a gyereké, értitek, nekem Anya nyilván megengedte...)
Tuuudom, ez gáz poén volt, megyek már aludni, fáradt vagyok. :D

Holnap megint hosszú nap lesz, reggel 6-kor kelek, suli után megyek a centerbe készülődni, mert francia estet tartunk. Nagy puszi mindenkinek haza!




2016. november 7., hétfő

Halloween őrület és egyéb bulik

Múlt hétvégén itt voltak anyáék, hoztak nekem túlélőcsomagot. Elhozták a síruhámat, úgyhogy azóta is a sídzsekimben ülök biciklire, és nagyon jó, mert ebben nem fázom. Aztán hoztak rengeteg sok kaját, igazából szerintem otthon nem is maradt semmi. Sőt, apa is küldött egy csomagot, és még a mamiék is küldtek egy csomagot, szóval tényleg, tele van a konyha is meg a szobám is otthonról kapott finomságokkal. Mami kétféle sütit is sütött, a többiek imádták, büszke is voltam. Anyáékkal vasárnap Koperbe mentünk egy napra, ez a tengerpart, és itt nyaraltunk mindig, amikor kicsi voltam, szóval jó volt visszamenni körülnézni. Itt vannak a képek:



Ezen a képek rejtőzködik valami, keressétek meg ;)

Ezen a képen is, de ezt megmondom, mert nehéz: egy medúza van ott középen, kisodorta a tenger a partra.  :(




Szlovéniában ez a Halloween téma nagyon megy. Több hétig készülődtünk a centerben egy rendezvényre, ami nem messze Litijától van egy kastélyban, minden évben Halloween napján. Több ezer látogató érkezik ilyenkor ide, és nekünk kell szórakoztatni a népet. (Nekünk is, mivel több szervezet is részt vett a dologban.) Mi olyan részt csináltunk, ahol 5 terem volt: egy labirintus, egy arcfestő terem a kicsiknek, egy terem sikítóversenyre, egy terem, ahol betérdelhettél a giotinhoz, meg egy terem koporsóval és Drakulával, meg hologrammal és ijesztő zenével. Rengeteget készültünk, 3 napig rendeztük be az egészet. Én boszinak öltöztem, Sarah Bloody Bride volt, és az volt a feladatunk, hogy a labirintusban kell ijesztgetni. Tök jól megcsináltuk a labirintust, gyertyákkal, álpókokkal és álpókhálókkal, budipapír-denevérekkel, lebegő lepedő-szellemekkel (persze a díszítésnél én voltam a legjobban betojva, amikor találtunk a labirintus falán egy marha nagy igazi tücsköt), sírokkal, titkos bejáratokkal, volt minden. Aztán jöttek az emberek, mi élveztük, hogy ijesztgetünk, jó móka volt. Aztán jöttek ilyen 13-14 éves fiúk, akiket már ugye nem lehet csak úgy megijeszteni, meg nekik nagyobb kaland kellett ennél, úgyhogy elkezdtek azzal szórakozni, hogy elfújkodták a gyertyáinkat. Anélkül pedig élvezhetetlenné vált az egész, mert töksötétben végigmenni egy labirintuson teljesen felesleges. Szóval ők fújkodták, mi meg mentünk utánuk, aztán gyújtottuk újra. Megkértük őket többször, hogy ne légyszi, mert így nem móka a kicsiknek, de azért csak fújkodták, kellett nekik is az adrenalin így Halloween éjszakáján. Na én fogtam magam, kimentem egy 10 percre, megnéztem, mi történik a többi teremben, magamhoz vettem 1-2 szenyát, aztán mentem vissza a labirintusba ijesztgetni. Erre mire érek vissza? Az egyik gyerek éppen lebukott, ahogy bemászott az egyik gyertyához a ponyva mögé és fújta el éppen a gyertyát, Sarah teljesen önkívületi állapotban üvölti neki angolul, hogy GYERE KI ONNAN AZONNAL, NEM HALLOD? Gyerek elszaladt, Sarah meg Bloody Bride-ként utána, és meg szakadtam a röhögéstől az egészen, hogy nem éppen így képzeltük ezt a labirintusos dolgot, és a szemtelen kölköket nem nagyon kalkuláltuk bele a tervbe. :D Ettől függetlenül jó móka volt az egész, képek a készülődésről itt, magáról a rendezvényről pedig Danielnek vannak képei, de még nem kértem el tőle, bocsi.


Labirintus díszítése

Sikítóversenyes terem díszítése



Labirintus. Itt még égtek a villanyok, élesben csak a gyertyafény volt (jobb esetben).

Ez a labirintus bejárata mellett volt, és ketten csináltuk Daniellel. 

Giotin

A boszit is mi csináltuk a kastélykertben


A kastély: Grad Bogensperk

Ilyen boszi voltam, ő pedig egy szlovén fiú, aki behajolt a képembe :D

Sarah - Bloody Bride ;)


A héten ellátogattunk az egyetlen helyi szórakozóhelyre is, a Biks Bar-ba. Hát ő... :D nem hiszem, hogy sokat fogunk ide járni, ugyan a helyiek azt mondták, hogy a hely tele szokott lenni, most úgy összesen ha 15-en voltunk, és ez a Halloween buli volt. Mondjuk abból a szempontból nem rossz, hogy a palik nem mennek neked és fogdossák végig a fenekedet, természetesen a nagy tömegre hivatkozva. :D Aztán voltunk még egy buliban, az is Halloween buli volt (mondtam, hogy ilyenkor minden erről szól), az nem is Litijában volt, több, mint fél órát sétáltunk, mire odaértünk, szerencsére hazafele elhoztak minket kocsival. Na, ott fenéktapogatós tömeg volt, totális részegség, és egy brutálisan rossz dj. Persze a többiek erre a zenére is tudtak ugrálni, de én nem tudom, mi van velem, lehet, hogy már öreg vagyok, de hadd ne táncoljak már, meg ugráljak ilyen félelmetesen béna zenére. Ezt egyébként otthon sem értettem, Magyarországon, bizonyos szórakozóhelyeken, hogy egyszerűen a dj-k teljesen alkalmatlanok arra, hogy ezzel foglalkozzanak. Amit én látok, az az, hogy ők nagyon élvezik a saját bulijukat, és nagyon, tényleg, brutál menők odafenn, nagyon odarakják, nagyon kemények, nem hogy a lányok, de saját maguk is megkívánják saját magukat, és olyannyira el vannak foglalva az ő tökéletességükkel, hogy nem néznek le a "bulizó" tömegre, amiből pedig az látszik, hogy a nagyon részegeknek fenn van a kezük, de nem a zene miatt, hanem mert úgy felejtették egy negyed órával azelőtt, a többiek viszont csak lötyögnek. Ezt a dj miért nem látja?? Na, tehát ilyen buliban voltam, félelmetesen rossz volt. :D Amúgy meg lehet, hogy tényleg öreg vagyok, mert amikor éjfél körül elindulunk ezekre a helyekre, akkor én azt mondom magamban, hogy istenem, de az ágyat választanám most inkább, de hát már nem mondhatom a többieknek, hogy nem megyek. Talán majd tavasszal jobb lesz, ha már nem kell megfagyni, amíg odaérünk valahova, akkor nagyobb kedvvel indulok el.

A mekiseknek üzenném, hogy errefele nem menő már a játszótér. Ljubljanában RONALD GYM CLUB van kérem a meki teraszán:

Óriási :D


Hétfőn (ami már 3 perce ma van) indulunk a tréningre. Ankaranban lesz, egy tengerparti szállodában, úgyhogy juhúú! Ha minden igaz, kilencen leszünk, mindenféle EVS önkéntes, akik mostanában érkeztek Szlovéniába. A tréningen megfogalmazzuk majd a tanulási célokat, és segítenek nekünk abban, hogy a maximumot hozzuk ki a saját projektünkből. Pénteken jövünk meg, addig biztosan nem írok.

2016. október 29., szombat

Beindulgat az élet

Ha nem írok, akkor az azért van, mert minden jó. Meg azért, mert hulla vagyok, annyi minden történik.

Már éppen kezdtem megijedni, hogy a többiekkel nem leszünk majd olyan jóban, mert nem igazán csinálunk közös programokat, a hétvégéket külön töltjük, és ha itthon is vagyunk, mindenki a szobájában ül. Csak vacsinál gyűlünk össze egy 1-1,5 órára. Semmi bajunk nincs egymással, bírom Sarah-t és Daniel-t is, csak más a napi ritmusunk. Én 6-kor kelek, 3-ra itthon vagyok. Sarah 7-8-9-kor kel, és ő már legkésőbb 2-re itthon van. Daniel pedig nem iskolában dolgozik, hanem a centerben minden nap, úgyhogy ő spanyolosra veszi a figurát, fél 12 körül kel, 1-re bemegy dolgozni a centerbe, viszont este 7-8-ra ér haza. Innentől kezdve nehéz is megoldani, hogy együtt legyünk, mire mi befejezzük a vacsit, és megyünk aludni, Daniel akkor jön ki a konyhába, hogy miabááánatot csinálunk este 10-kor, hogy megyünk is aludni, ő még csak most áll neki megfőzni a vacsit, mert a spanyolok így tolják. Mindig megnyugtatom, hogy otthon én is spanyol voltam, de mivel itt 6-kor kelek, tényleg el kell mennem aludni.

Szerencsére változik a helyzet, a héten Halloweenre készültünk a centerben, és suli után Sarah meg én is mentünk segíteni, ráadásul szlovén est is volt, szóval sikerült kicsit jobban összekovácsolódni. Sikerült megbeszélni azt is a szervezettel, hogy havonta egyszer vigyenek már el minket egy nagy bevásárlásra kocsival, hogy ne kelljen biciklivel bénázni állandóan. Mindenre nyitottak, rögtön beleegyeztek, még majdnem ők kértek bocsánatot, hogy nekik ez nem jutott eszükbe.

Egyik nap csináltam mákos gubát. Jó, azt gondoltam, hogy a többiek nem fogják tudni, hogy mi az. Na de hogy azt sem tudják, hogy mi az a mák?! Soha életükben nem ettek még! A szlovén esten volt egy mákos süti, és Sarah ott megállapította, hogy ő akkor valószínűleg nem szereti a mákot. :)

Lesz egyébként francia meg spanyol meg magyar est is. A center kezdte a szlovénnel... Olyan borzasztó sok kaja volt, hogy fogalmam nincs, hogy a magyar estre hogyan fogok tudni felkészülni... Szóval rengeteg kaja, Lasko és Union sör, egy kb. 20 perces prezentáció Szlovéniáról, aztán jött a buli. A buli, nem hiszitek el, a következő volt: jött egy srác, előkapta a harmonikát, és nekiállt harmonikázni, gitár kísérettel. Ez a nemzeti zene. Ilyen sramli. És a szlovének pedig tapsolnak meg kiabálnak rá. És hatalmas a buli. Megőrültem. Elmondták, hogy vidéken ez nagyon menő, minden iskolás harmonikázni tanul.



A suli még mindig tök jó. Egyik nap elmehettem az elsősökkel és másodikosokkal pékség-látogatóba, ahol megnézhettük, hogy készül a kenyér, és meg is csinálhattuk a magunkét:





A gyerekek amúgy brutálisan rosszak néha, a kisebbeknél egy "Mindenki üljön a helyére" olykor 10 percet is igénybe vesz. És addig tényleg nem történik semmi, csak annyi, hogy üljenek le. Mindezt a tanóra kellős közepén, mert felállnak, eljárkálnak, megnézik, mit csinál a másik gyerek 4 paddal arrébb, stb. Tesiórán meg aztán tényleg elszabadul a pokol. Picike, szőke, hosszú hajú, kék szemű kislány, Júliának hívják, és - nem tudok mást mondani - tesiórán előtör belőle az állat. Én esküszöm, féltem. :) Harmadikos.

Egyébként még csak megfigyelek órákon, de volt már, hogy tanítottam. Doleban, az a kisebbik suli, összevonták a 6. és 7. osztályt, mivel a hatodikosok ketten vannak. Úgyhogy kitalálta az angoltanár, hogy ha nem bánom, és szeretném, akkor a 6. osztállyal félre tudok vonulni a teremben, és foglalkozhatok velük külön. Úgyhogy múlt pénteken én tartottam nekik órát, ami elég nehéz, mert semennyit sem beszélnek angolul. Én meg nem tudok szlovénul. Azt kérdeztem tőlük hogy ismerik-e azt a szót a feladatban, hogy cheap. Nem. Jó, mondom, ez a drága ellentéte. Nem értik. Jó, mondom, ez azt jelenti, hogy nem drága. Nem értik. Tisztáztuk, hogy a drágát értik. Szupi. Mondom, az ellentéte. Nem értik. Összetettem a két mutatóujjamat, hogy ellentétek. Nem. Rajzoltam egy pizzát. Odaírtam mellé, hogy 1 euró, alá meg azt, hogy 20. Odanyilaztam az 1-hez, hogy cheap, a 20-hoz meg, hogy expensive. A két szó közé tettem egy ilyen ellentétes nyilat. Közben mondtam angolul, hogy ha ezt a pizzát egy euróért veszed meg, akkor cheap, ha 20-ért, akkor expensive. Áhh... Nem értették. Megkértem a tanárt, hogy mondja már el szlovénul, mert én itt már körtáncot is jártam, de semmi. De amúgy élveztem az órát, meg azt éreztem, hogy így mégis többet tanulnak angolul, mint hogy egyszerre legyenek még 10 másik hetedikessel.

Bicikli. Kettőezer-ötszázhuszonharmadik rész:

Tudom, tök unalmas már, de egyszerűen kimeríthetetlen a téma. Egyik nap, amikor mentem a centerbe, zuhogott az eső. Egy órán keresztül vártam itthon, hogy elálljon, de persze nem, úgyhogy fogtam magam, beöltöztem szépen esőkabátba, aztán elindultam. Biciklivel. Na, azt nem kellett volna! Mire a centerbe értem, bugyiig (!) eláztam, a fenekemen a nadrágomon egy hatalmas tócsa, tiszta ideg voltam, és egy napig csurom vizes nadrágban dolgoztam. Hát mondom, remek, innentől kezdve bátran állíthatom, hogy minden ember, aki biciklizik, az vagy ufo, vagy rendkívül mazochista ember, de az biztos, hogy a normálistól nagyon messze van. Szóval amikor már azt hittem, ennél jobban nem lehet utálni ezt a bicikli dolgot, 2 nappal az elázásom után gondoltam egyet délután, mondom felpattanok a biciklimre, aztán elmegyek vásárolni. Aha... defektet kaptam. Na és ez volt az a pont, amikor elszállt az összes addigi haragom, és elkezdtem az egészen mocskosul röhögni. Úgyhogy visszajöttem, letettem, majd teljes nyugalomban nekiálltam gyalogolni a bolt felé, bedugtam a fülest, zenét hallgattam, és közben azon gondolkodtam, vajon tényleg létezhet-e az, hogy én ezt a defektet bevonzottam, annyira utáltam már az egészet.



Megnéztem a várat Ljubljanában a hétvégén

Lejártam a lábam

Mladinski Center - még fel sem tettem róla képet eddig

Amikor hátralopózom a malackákhoz, és mindenki engem figyel, megáll az élet, csak néznek, és várják, hogy mi fog történni. És szólnak a teheneknek is, mert azok is ott sunnyognak az ajtó mögött! :D

Így szeretnek a harmadikosok

Újabb kép a suli ablakából, ott élnek valahol a macikák

2016. október 14., péntek

Kezdeti nehézségek


A lovat igazából a bejegyzés legaljára akartam tenni, de miután vagy nyolcszor próbáltam meg beszúrni legalulra, és mindig idekerült a legelejére, megengedtem neki, hogy itt maradjon, úgy látszik, nagyon szeret szerepelni. Szóval ő az egyik lakótárs a farmon, itt menőzik a ház előtt mindig, amikor jövök haza. Aztán mindig megállok a madzag előtt, és várom, hogy odajöjjön hozzám, és akkor megsimogatom, de volt, hogy nem jött oda, mert ki sem látszott a munkából, bazi sok füvet kell itt megenni egy nap, nem is gondolnátok, mennyit!

Hát mit mondjak, van bőven nehézség is. Ugye, amire az ember először rácsodálkozik, vagy csak nevet új helyzeteken, az pár nap elteltével kezd tudatosulni, hogy nagyon is komoly. Például nagyon jót röhögtem magamon, hogy biciklivel kell járni, de ez mostanra annyira nem vicces... A legközelebbi bevásárló hely (Lidl, Kik, Dm és egy Mercator) 25 percre van gyalog, tehát inkább a biciklit választom. Sok cuccot egyszerre nem tudok venni, mert nem tudom hazahozni. Persze mindig egy kicsivel több dolgot veszek, így a bicikli téma nagyon szenvedős. Meg az a baj, hogy nem tudok csinálni egy nagyobb bevásárlást, pl. hogy megvegyek egy karton tejet, egy karton üdítőt, hanem naponta vagy kétnaponta szenvedem haza egyesével. Az utat pedig úgy kell elképzelni, hogy olyan emelkedők vannak, hogy többször is le kell szállnom, hogy toljam a biciklit, különben úgy járok, mint a múltkor, amikor befordultam a dzsindzsásba. (Nem, nem csak én vagyok gyenge, Sarah és Daniel is tolja a biciklit.)

A másik pedig, hogy a tanárok hoznak és visznek minden nap a suliba. Na ez pedig úgy néz ki, hogy az iskolában, pontosan úgy, mint a magyar iskolákban, mindent borzasztó nehéz összeszervezni, na hát ezt is. Így alakult, hogy reggel 7 órakor felvesz valaki a buszmegállóban, negyed 8-ra a suliban vagyok, de van, hogy csak 3. órám van. Az első két órában meg foglaljam el magam, vagy be tudok ülni a számítógép terembe, ha éppen nincs ott osztály. Vagy ha van órám reggel, akkor meg délután nincs, mondjuk 1 órától szabad vagyok, de csak azzal a tanárral tudok eljönni, aki 3 órakor indul el a suliból. Szóval minden sokkal egyszerűbb lenne, ha itt lenne a kisautó. Két dolog miatt nem hoztam egyébként most ki magammal, az egyik, hogy mivel nyár elején vettem, nincs téli gumim, és nem éppen az önkéntes munka alatt szeretnék erre költeni. A másik pedig, hogy május óta van jogsim (nyilván aki ismeri ennek megszerzésének körülményeit, és a Dóri vezetni tanul című, igaz történeten alapuló, komikus kalandthrillert, az most vigyorog), és nem szeretnék nekivágni az első telemnek a szlovén szerpentineken, ahol a suliba vezető út olyan keskeny, hogy ha jönnek szembe, nem mindig biztos, hogy ketten elférünk, illetve az úttól alig fél méterre szakadék kezdődik. Szóval azt hiszem, márciustól bevállalom, de télen, akárhogyan is utálom ezt a helyzetet, nem merem.

Aztán van még valami, ami talán más EVS önkéntes számára is érdekes lehet, ez pedig az, ahogy a saját szervezetem reagál a változásokra. Erre egyáltalán nem számítottam, amikor kijöttem, és meg is ijedtem, hogy mi történik, ugyanis a szervezetem elkezdett nemet mondani bizonyos dolgokra. Borzasztóan megfáztam, iszonyú migrénem volt, teljesen gyenge lettem hétfőn az iskola végén. Nagy nehezen hazajutottam, a rosszullét a kocsikázástól nem akart elmúlni még este sem, szédültem, nem tudtam enni sem. Kedden szerencsére a centerben dolgoztam, így elég volt 9-kor kelni, de teljesen hulla voltam, délután el kellett mennem a Lidl-be, és azt hittem, ott esem össze a boltban, és fogalmam sem volt, hogyan fogok még hazatekerni. A délutánokat és az éjszakát végigaludtam. Aztán kezdett leesni, hogy mi történik. Igazából a mekiben már régóta olyan munkarendben dolgoztam, hogy délután 4-re mentem, hajnali 1-ig, mire elaludtam, sokszor hajnali 3 meg 4 óra volt. Most pedig hirtelen reggel 6-kor legkésőbb fel kell kelnem. Ráadásul otthon olyannyira elkényelmesedtem, hogy képes voltam pár méterre is kocsival menni, és észre sem vettem, hogy mennyire eltunyultam ebben, mert most ez a biciklizés brutális kihívásnak tűnik. Aztán ennyi, összedőlt a rendszer. Szerencsére mostanra jobban vagyok, bár a megfázás még tart, de mindenesetre tanulságos. Na meg ugye azért vagyok itt, hogy kicsit kimozduljak a komfortzónámból, kipróbáljam magam, úgyhogy ez most sikerült.

Oké, ez a poszt most tényleg a nehézségekről szólt, szóval talán úgy tűnhet, hogy marha rossz most itt, pedig egyáltalán nem erről van szó. Nagyon jól érzem magam, a suli nagyon jó, a gyerekek kicsi tündérkék, érdeklődnek, rajzolnak nekem, kiabálnak a folyosó másik végéről, a picik fogják a kezem meg ölelgetnek. Bizonyos tanárok ugyanúgy üvöltenek velük, mint a magyar iskolákban, úgyhogy máris találtam hasonlóságot az oktatás terén. Na jó, neem, ilyet nem írunk blogba... (De.) Viszont szerencsére ők vannak kevesebben, a legtöbb tanár tényleg nagyon aranyos. Az énektanár, Anita, a kedvencem, fiatalabb, mint én, de olyan jók a kórusok, hogy észre sem veszem, úgy elrepül a 45 perc. Ja, és nála csend van, ha éppen azt szeretné elérni, hogy csend legyen, de nem kiabál. Mesélte, hogy volt valami kórusfesztiválon, ahol a magyarok valami olyasmit énekeltek, hogy "erdoméletesveletem", de a dallamot végig tudta, úgyhogy segítettem neki a szövegben, meg le kellett neki fordítanom a dalt angolra. Nem gondoltam, hogy Kodályt fogok énekelni Szlovéniában, tök jó volt! Két angoltanár van, egy szeretem angoltanár és egy nemszeretem angoltanár, utóbbi is nagyon kedves, csak nem csípem a stílusát... A kisebbik iskola olyannyira a semmi közepén van, hogy az iskola a falu szélén van, mögötte már erdő, de az erdőbe nem szabad kimenni, mert a múltkor láttak arra egy medvét, hááá!



Itt várakozom reggelente a tanarakra

Ez pedig ugyanaz a pont, csak az út másik fele
Ezt a suli ebédlőjének ablakából fényképeztem. A tanári ebédlőasztal pont az ablak mellett van, így tanárként választhatsz, hogy hol ülsz: vagy erre nézel, vagy a gyerekekre... Erre jobban szeretnek nézni! :D (Viccelek.)

2016. október 7., péntek

Első nap az isiben, és minden, ami még eszembe jut...

Ma mentem először  az iskolába. Vagyis inkább iskolákba, ugyanis a suli úgy néz ki, hogy 2 falu iskolája egyesült, mert kevesen vannak. Gabrovka a nagyobb falu, Dole viszont nagyon kicsi, ott 1-1 évfolyamon 2-3-4 gyerek van, ezért egyesítették az osztályokat, és együtt tanul az 1. és 2. évfolyam, a 3. és 4. évfolyam, és így tovább. (Bár nem tudom még, hogy csak bizonyos órákon vesznek-e részt együtt, vagy az összesen.) Tehát hivatalosan egy iskola, gyakorlatilag kettő. Gabrovkában leszek szerdán és csütörtökön, Doleban hétfőn és pénteken, kedden pedig az ifjúsági centerben, itt Litijában.

Ez a mai nap hatalmas élmény volt. Először Gabrovkába mentem. Amikor odaértünk, éppen tízórai szünet volt, és az összes gyerek ott volt az ebédlőben, ami pont a bejárat mellett van. Maja fogadott (nem valószínű, hogy ezt a nevet így írják szlovénul), ő lesz itt a mentorom, és elkiáltotta magát, hogy akkor én vagyok én, mire az összes gyerek nekiállt sikongatni. Egy hatalmas táblán ez fogadott, majdnem elbőgtem magam:




Kérdezték, hogy kell kimondani a szia szót, onnantól kezdve mindenki kiabálta, hogy sziiiaaaa sziiiaaa! Aztán jöttek egyre közelebb és közelebb, volt egy lány, aki odajött bemutatkozni, aztán pusmogás, odajött még egy. Újra pusmogás, még egy... És ez így ment, amíg be nem csengettek. Maja megmutatta az iskolát, közben megérkezett Alex, aki lány, mert hogy Alexandra, ő pedig a koordinátorom lesz, vele átmentünk Doleba. Ott pedig ez fogadott:




Megebédeltünk (kapok minden nap tízórait és ebédet az iskolában, tökingyen), majd kicsit bekapcsolódtam a délutáni leckeírásba meg legózásba. Meg persze a kórusba, na akkor bőgtem el magam majdnem másodszor, úgy meg voltam hatva, amikor a picik elkezdtek énekelni. Pont olyan volt, mint általános iskolás koromban egy énekóra, teljesen nosztalgikus hangulatban voltam!

Alex hozott haza kocsival. A suli olyan 20 percre van Litijától, szóval minden nap más-más tanár visz meg hoz. Menő... lenne, ha nem lenne hányingerem az anyósülésen, de persze van, mert végig szerpentinen megyünk.

Várjatok, most jön a jó rész, hazafele Alex kérdezi, hogy milyen zenét hallgatok. Mondom, hogy igazából csak benyomom a rádiót, aztán ami szól, azt, van viszont kedvenc együttesem, de senki nem hiszi el rólam, hogy ilyen zenét hallgatok, igazából ilyen szimfónikus metál banda. Erre tök meglepődik, hogy fúúú, komolyan, ez mennyire jó, mert ő is imádja, és a kedvenc együttese a Nightwish! Áááá, mondom ne már, nekem is!!! Ott sikítoztunk a kocsiban, amikor ez kiderült, háhá, hatalmas volt! Azt mondja erre: "Tudtam én, hogy téged kell választanunk erre a projektre, éreztem, hogy te leszel a legjobb!" Háhá, most sem hiszem el még!

Itthon kinn ült a padon a farmer szomszéd, nagy arc, semmit nem beszél angolul, de mindig mondja, hogy jáááá jáááá, ha meglát, kiabálja, hogy Dooooraaa Dooraaa, meg kérdezi, hogy "Rokkendroll?" meg hogy "Álkoholl?" Aztán meghívott egy kávéra, és hasonlóan sikeresen elbeszélgettünk, aztán a végén megkérdeztem, hogy hátramehetek-e a kutyához. Mindig örül neki, amikor a kutya felől érdeklődöm.

A kutya zsír úgy néz ki, mint Oszkár, csak kicsit sötétebb a buksija, itt van (vagyis innen kellene kiszabadítani, mondjuk inkább, hogy EGYELŐRE itt van, háhá):




Hétfőtől beindul az élet, minden egyes osztálynak be kell mutatkoznom, a hétvégén meg kell csinálnom a preziket hozzá.




2016. október 5., szerda

Megérkeztem, váá!

Most tanulok blogot írni, lesokkolt, hogy minden egyes bejegyzésnek címet kell adni, úgy körülbelül 10 percig gondolkoztam, hogy ennek mi legyen a címe, végül ezt sikerült összehozni.

Nem akartam blogot írni, aztán ideértem, és annyi minden történik, hogy ezt le kell írnom. Meg persze annyian kérdezitek, hogy az első 2 napot úgy tizenötször biztosan leírtam.

Rögtön belevágnék a közepébe, aztán majd egy 2. vagy 3. bejegyzésben leírom, hogy miért vagyok itt, hogyan sikerült idejutnom, milyen segítséggel, és hogy mi ez a dolog valójában. Tehát Litija, a város, ahol lakom, gyönyörű, egy kis völgyben van, de körülötte végig hegyek, illetve a Száva keresztül megy rajta, tényleg gyönyörű. A szállást imádom, mindig ilyen helyen akartam lakni! Teljesen a város szélén van, talán már nem is Litija, mert mintha ennek a helynek külön neve lenne... nem tudom. A lényeg, hogy arról volt szó eredetileg, hogy majd a szobát meg kell osztanom egy lánnyal, ehelyett saját szobája van mindenkinek. Juhúú! Egy hatalmas ház felső szintjén lakunk, egyelőre hárman, egy francia lány és egy spanyol fiú van még. Idővel majd csatlakozik még 3 önkéntes, lesz még egy spanyol, egy német, és talán egy ír, de róluk nem tudunk még semmit, csak annyit, hogy legelőször is csak decemberben jön valamelyikőjük. Addig hárman vagyunk 2 fürdőre, 2 konyhára, 2 erkélyre, és egy nappalira. Teljesen berendezett, mosogatógép, ilyenre egyáltalán nem számítottam. A fogadó szervezet koordinátora fogadott első nap, a hűtőt és a konyhát ő feltöltötte nekünk alapvető élelmiszerekkel, összeállított egy "induló csomagot", mondta, hogy ha valami hiányzik, szóljunk, és vesz. Mikró pl. nem volt, szóltunk, másnap hozta is.

Szobácskám:



Az apartman a szomszéd tulajdona, szóval kicsit egy telken vagyunk velük, semmi kerítés vagy ilyesmi (szerencsére), ugyanis ilyen gazda féle, és tele vagyunk mindenféle állattal. Tegnap körbevezetett minket itt a "birtokon", imádtam! Van itt a ház előtt egy kerti tó, halakkal, kacsákkal, a kacsák napközben jönnek-mennek, ha kilépek az ajtón, úgy kell őket átugrálni kb. Vannak lovak, tehenek, nyulak, tengerimalac, macska, malac, MINDEN VAN, és az udvar tele van traktorral meg különböző mezőgazdasági gépekkel. Van egy kutya is, Sarah-nak hívják, pont úgy, mint a francia lányt, háhá, de be van zárva egy kb. 3nm-es kennelbe... Még a gazdával le kell spannolnom kicsit jobban, aztán majd remélem, elvihetem sétálni néha... Vagy úgy lespannolok a gazdával, hogy felhozhatom a kutyust a szobába, mert rövidszőrű, megfagy télen... de azt hiszem, ehhez nagyon sok pálinkát kellene szállítanom a tagnak, hihihihi.







Tehát a hely, ahol lakom, nagyon jó! Ami nem jó, az az, hogy a városközpont olyan 10 perc bicikliútra van, én meg ugye... vagyis hát én meg a biciklizés... a legnehezebb a boltból hazajönni, hogy mindeneden szatyor lóg, ma be is dőltem a bokorba... de nem látta senki. Kéne valami kosárka előre, vagy nem tudom... Nem jó, hogy biciklihez vagyok kötve, gyalog viszont messze van, kéne a Kicsikocsi, nagyon hiányzik! Azt már el sem kéne mondanom, hogy egyszer úgy indultam el vele, hogy a kitámasztót nem rúgtam fel, és félúton hallgatom, hogy valami nem jó a biciklin, mert nagyon rossz hangja van... na... hát igen... ismertek...

Eddig pedig annyi történt, hogy első két nap csak ismerkedtem a szállással, illetve nem is nagyon tudtunk kimenni, mert szakadt az eső, hétfőn elkezdtük intézni a papírokat, illetve megnéztük az ifjúsági centert, ahol majd heti 1 napot fogok dolgozni, délután bicikliztünk a környéken, nézelődtünk, ma megint szakadt az eső, úgyhogy bementünk a centerbe, és órákig kártyáztunk a helyi fiatalokkal.

Vegyes érzelmeim vannak az emberekről. A másik két önkéntes nagyon aranyos, Sarah nagyon zsizseg, ő már úgy jött ide, hogy felvette a kapcsolatot mindenféle egyéb önkéntessel meg Erasmus-ossal Ljubljanában, és tolja a partit velük. Daniel szerencsére ilyen nyugodtabb típus, mint én, meg olyan kis művészlélek inkább. A francia meg a spanyol akcentus... azt a szentséges jó mindenit, hát Sarah-t alig értem, mire kitalálom a sok z, zs meg dzs-ből, hogy mi van, már a nyolcadik mondatnál jár. Daniel a spanyol angoljával meg alig ejt ki a száján zöngés mássalhangzót. A szlovéneket nagyon jól lehet érteni. Olyan ez az ifjúsági center, hogy délelőtt rendes munka folyik, különböző projekteken dolgoznak, önkénteseket toboroznak, koordinálnak, stb., délután meg elkezdenek szivárogni befelé a helyi fiatalok, és ilyen klubbá válik a hely.

Dolgozni a héten még nem kell, ismerkedés van, illetve pénteken tudok menni először a suliba, ahol 4 napot leszek majd egy héten, de még ott is csak bemutatkozás lesz, meg körbevezetnek az iskolán.

Na, akkor elsőre ennyi, megyek aludni!