Nem leszek híres a bejegyzés első felével, mert túl őszinte lesz, de a második fele már könnyedebb:
Első fele:
A múlt heti tréning kipipálva. Szerencsére. Nem volt jó élmény. Vagy csak sokkal többet vártam tőle, és ezért csalódtam. Mindenkitől azt hallottam, hogy ez egy óriási buli lesz, és annak is indult: 5 nap a tengerparton, melegvízű uszival, nemtoménhány csillagos szállodával, 3 trénerrel, és 10 másik önkéntessel, akik jelenleg - hasonlóképpen - Szlovéniát választották úti célul. Minden adott volt ahhoz, hogy jól érezzük magunkat, addig, amíg a tréning el nem kezdődött. Illetve talán a többieknek tetszett is a dolog, én meg azt éreztem, hogy öreg vagyok már ehhez, vagy hogy itt mindenki hülye, csak én vagyok helikopter. Tudom, hogy másoknak bejönnek ezek a feladatot, illetve az egyetemen, a tanári mesterszak 80%-át én is ilyenek "tanulásával" töltöttem. (A szemináriumokon ezt nyomtuk végig, persze a vizsgán kőkemény tételek voltak.) Nagyon menő mostanság visszamenni oviba... és én nem bírom ezeket a feladatokat. Alkossunk két csapatot, fogjuk meg a madzagok végét, amiket előzőleg csillag alakban elhelyeztek a földön. Csomózzuk össze annyira, amennyire csak tudjuk, akkor van vége, amikor a zene leáll. (Amikor a zene leáll? Miii ez, székfoglaló???) Aztán újabb kör: most bogozzuk ki a csomót, olyan gyorsan, ahogy csak tudjuk, a gyorsabb csapat nyer. Utoljára akkor élveztem ezeket, amikor negyedik osztályos koromban meghívást kaptam a barátnőm szülinapi zsúrjára. Ejj, de jó is volt, újságpapíron táncolni, meg késsel-villával Sport szeletet enni... de könyörgöm, 28 éves vagyok, és ez nem tréning. Illetve úgy gondolták, hogy ez attól már tréning, hogy a végén körbeülve megoszthatjuk a játék során tapasztalt érzéseinket. Minden egyes ilyen bénaság után megkérdezték: Hogy éreztük magunkat? Mit tudtunk meg a csapatjátékról? Milyen nehézségek adódtak a feladat közben? Hogyan sikerült ezt aztán megoldani? MIVAN? Könyörgöm, három szerencsétlen madzagot csomóztunk össze, aztán pedig ki! Hahó!
A második része, ami nem tetszett, hogy reggel fél 10-től este 9-ig mentek a programok, 2 kávészünettel, egy kétórás ebédszünettel, és egy egyórás vacsiszünettel. Usziba például úgy tudtam elmenni, hogy az ebédet belapátoltam, gyorsan felmentem a szobába, uszicucc fel, lementem az usziba, max. fél óra uszi, aztán zuhany, öltözés, hajszárítás, hogy visszaérjek időben. Arra, hogy a tengerpartot körbejárjad, nem volt idő. (Kivéve a szerdai napot, de azt is mindjárt elmesélem.)
A harmadik dolog pedig, ami nem tetszett, hogy mindenki buzgómócsing volt. Nagyon bírtam a többieket akkor, amikor nem volt feladat. Amikor csak beszélgettünk, ismerkedtünk. Aztán kaptunk egy feladatot, és beindult a verseny. Mindenki 120-szal pörgött. A 3. napon (a szerda) kaptunk egy projektet, amire egy napunk volt. Délután 5-re kellett visszaérni a hotelbe. A mi csapatunk már végzett 1 órára, na mondom, szuper, végeztünk, maradt 4 óránk, irány a tengerpart, 20 fok volt aznap. Erre volt olyan a csapatban, aki azt mondta, hogy szerinte ez nem elég, és használjuk ki, hogy ilyen hamar végeztünk, és még tegyünk hozzá plusz dolgot a projekthez. (Ááááhh!) Este kellett beszámolni a projektekről vacsi után a többieknek. Volt olyan csapat, akik miután visszaértek a hotelbe, este 8-ig készültek a beszámolójukra: rövid, megvágott videóval, plakátokkal, ppt előadással, és lekésték a vacsorát is emiatt. Sokszor azt éreztem, hogy csak én vagyok normális, egyedül én mondogattam egész héten, hogy "Gyerekek, takeiteasy, itt vagyunk a tengerparton, ez csak egy on-arrival tréning, és ez pedig csak egy önkéntes munka, lazulás van!" Áhh...
Második fele, ami a könnyedebb, illetve köszi, hogy kibírtad az első felét:
Arról szeretnék írni, hogy milyen érzés magyarnak lenni, mégpedig külföldön, milyen érzések kavarognak bennem a témát illetően. Illetve csak egy egészen kicsi szeletéről írnék, de az én gondolkodásomat már ez is befolyásolta.
Sokszor jut eszembe, hogy itt Szlovéniában, Litijában, a centerben, és az iskolában most én képviselem Magyarországot. Sokszor van olyan érzésem, hogy ezeknek az embereknek itt semmiféle személyes kapcsolatuk nincs magyarokkal rajtam kívül, tehát ahogy én viselkedem, és ahogy én élek, az mind a magyarok viselkedésével és életével lesz egyenlő a szemükben. A tréningen például, amikor már harmadik napja mondogattam mindenkinek, hogy tényleg take it easy, akkor azon kezdtem el gondolkodni, hogy vajon most ezek az emberek ráhúzzák-e a magyarokra, hogy lazák, vagy hogy semmit nem vesznek komolyan, vagy hogy éppen passzívok. Kicsit meg is voltam keveredve, hogy jól csinálom-e én ezt, és lehet, hogy nekem kellene változtatnom, mert hát mégse ilyen kép éljen már a többiekben a magyarokról. 2 spanyol is jelen volt, én inkább tőlük vártam volna ezt a fajta viselkedést, de nem. :D
És ahogy így meg voltam keveredve, egyik este zuhanyzás után elkezdtem nézegetni a szállodai fürdőben, hogy mégis, miket készítettek nekünk oda ki: kis szappan, kis sampon, és hogyhívják, ez a hajsapka, vagy mi, zuhanyzáshoz, hogy ne legyen vizes a hajad. Abszolút felesleges, főleg az én életemben, tényleg, minek, de az ember önkéntelenül is elkezd azon gondolkozni, hogy ezt nekem készítették ki, ingyen van, én ezt bizony haza fogom vinni. Kell, nem kell, tökmindegy, most nem az a kérdés, INGYEN VAN! (Most persze túlmagyarázom, ez csak egy 5 másodperc, mialatt ez átfut az ember agyán.) Ugyanis a következő 10 másodperc már arról szól, hogy megegyezem magammal, hogy ez tényleg felesleges, de nem azért nem fogom elhozni, mert felesleges. Azért nem fogom elhozni, mert ha elhoznám, az mennyire magyar lenne már?! És én nem akarom, hogy a német szobatársam, vagy akár a szobát takarító személyzet azt mondja majd: "Na, látszik, hogy ez magyar volt, mindent eltett magának az utolsó nap, amit lehetett." Gondoltam, rácáfolok az egészre, és ott marad minden, ahogy volt. Valóban ott is hagytam mindent, itt 15 másodpercnél járunk, szóval ne gondoljátok, hogy megőrültem, és napokig ezen agyaltam. Csak ezután válik érdekessé a sztori. Hazatérve 2-3 nap után Daniel vacsinál megszólal, hogy sikerült rájönnie, hogyan lehet beállítani kicsiny hajlékunkban a zuhanyzót úgy, hogy ne csak a zuhanyrózsából jöjjön a víz, hanem mindenféle lukon, ahol még erre van lehetőség, a tetejéről, oldalról, alulról. Erre én reagálok, hogy jujj de kipróbálnám én is, de most én pont nem akarok hajat mosni, és ha nekiállok zuhanyzás közben ezzel játszani, biztosan vizes lesz a hajam. És erre Danielnek felcsillan a szeme, és közli, hogy neki van ilyen hajsapkája, mert ő bizony azt elhozta a szállodából... ... a spanyol fiú. Nem hittem el! Majd megkérdeztem tőle: "Nincsenek véletlenül magyar őseid? Ez teljesen magyar, mindent vinni, ami ingyen van, és mozdítható." Mire mindketten nagy szemekkel néztek rám, és Daniel kiabálta, hogy "neeem, ez nagyon spanyol", Sarah pedig kiabálta, hogy "dehogyis, minden francia ezt csinálja"!
Lehet, hogy csak nekem volt ez hatalmas élmény, de én ebből tök sokat tanultam. Mindig azt érezzük, hogy égünk a saját nemzetünk miatt, mindig cikinek érezzük, mindig le akarjuk tagadni, hogy ezek mi vagyunk, aztán tessék! Csak azért, mert nem látjuk, hogy mások milyenek, vagy hogy ők mit csinálnak, attól még ne higgyük, hogy mi rosszabbak vagyunk. Ők is ugyanúgy Európa, de ne gondoljuk, hogy európaibbak, mint mi. Ugyanúgy hagynak maguk után szutyit a konyhában főzés után, vagy éppen nem viszik ki a szemetet, vagy éppen szutyis utánuk a wc. Ne "tipikus magyar"-ozzunk mindig! Innen most nekem úgy tűnik, hogy lehetnénk magunkkal szemben egy kicsit megengedőbbek, kicsit elégedettebbek is.
Harmadik rész, amire még én sem számítottam a poszt elején:
Szerencsére visszatértünk már a normális kerékvágásba, a héten végig suli volt, ami még mindig jó, a gyerekek még mindig cukik. Ma egy jótékonysági estet tartanak, amire egész nap próbálták a műsort, és volt szerencsém megnézni a harmadikosok műsorát. Őszinte leszek, én fossá röhögtem magam! :D Egy táncot adnak elő, néhol szöveges részekkel, valami helyi Alma Együttes lehet a zene, és maga a műsor olyan, mint amiket az amerikai filmekben látsz, hogy a gyerekek be vannak öltöztetve kicsi fának meg kicsi felhőnek (a tehetségtelenebbek), illetve kicsi medvének meg kicsi nyúlnak (a tehetségesebbek, akiknek már szöveget is lehet adni), és nyomják rá ezt a menő táncot. Hát én amikor elképzeltem az osztályban levő két fiút, amikor 10-15 év múlva hazaviszik az első barátnőt, és otthon előkerül a videó a műsorról, ezek meg rázzák a feneküket, hát ez egyszerűen hatalmas, arrébb kellett sunnyognom röhögni! :D :D
A mekiseknek mondanám, hogy egyik nap kicsit untam magam az iskolában, és elkezdtem azzal játszani, hogy melyik kisgyerek melyik volt munkatársamra hasonlít. Nem hiszitek el a végeredményt, legszívesebben lefényképezném a gyerekeket, hogy megmutassam, hogy mennyire Kislászlóniki az egyik kislány, Larissa, vagy Kisnagytimi a másik, aki egy kis szőke szépség, vagy még Kicsisisak is van, megőrültök! :D :D Csak mindig elfelejtem megkérdezni a suliban a gyerekek fényképezésére szóló szabályt, mert a legtöbb iskolában nem lehet fényképezni, csak szülői engedéllyel. (Már hogy a gyereké, értitek, nekem Anya nyilván megengedte...)
Tuuudom, ez gáz poén volt, megyek már aludni, fáradt vagyok. :D
Holnap megint hosszú nap lesz, reggel 6-kor kelek, suli után megyek a centerbe készülődni, mert francia estet tartunk. Nagy puszi mindenkinek haza!
