Kezdeti nehézségek

A lovat igazából a bejegyzés legaljára akartam tenni, de miután vagy nyolcszor próbáltam meg beszúrni legalulra, és mindig idekerült a legelejére, megengedtem neki, hogy itt maradjon, úgy látszik, nagyon szeret szerepelni. Szóval ő az egyik lakótárs a farmon, itt menőzik a ház előtt mindig, amikor jövök haza. Aztán mindig megállok a madzag előtt, és várom, hogy odajöjjön hozzám, és akkor megsimogatom, de volt, hogy nem jött oda, mert ki sem látszott a munkából, bazi sok füvet kell itt megenni egy nap, nem is gondolnátok, mennyit!

Hát mit mondjak, van bőven nehézség is. Ugye, amire az ember először rácsodálkozik, vagy csak nevet új helyzeteken, az pár nap elteltével kezd tudatosulni, hogy nagyon is komoly. Például nagyon jót röhögtem magamon, hogy biciklivel kell járni, de ez mostanra annyira nem vicces... A legközelebbi bevásárló hely (Lidl, Kik, Dm és egy Mercator) 25 percre van gyalog, tehát inkább a biciklit választom. Sok cuccot egyszerre nem tudok venni, mert nem tudom hazahozni. Persze mindig egy kicsivel több dolgot veszek, így a bicikli téma nagyon szenvedős. Meg az a baj, hogy nem tudok csinálni egy nagyobb bevásárlást, pl. hogy megvegyek egy karton tejet, egy karton üdítőt, hanem naponta vagy kétnaponta szenvedem haza egyesével. Az utat pedig úgy kell elképzelni, hogy olyan emelkedők vannak, hogy többször is le kell szállnom, hogy toljam a biciklit, különben úgy járok, mint a múltkor, amikor befordultam a dzsindzsásba. (Nem, nem csak én vagyok gyenge, Sarah és Daniel is tolja a biciklit.)

A másik pedig, hogy a tanárok hoznak és visznek minden nap a suliba. Na ez pedig úgy néz ki, hogy az iskolában, pontosan úgy, mint a magyar iskolákban, mindent borzasztó nehéz összeszervezni, na hát ezt is. Így alakult, hogy reggel 7 órakor felvesz valaki a buszmegállóban, negyed 8-ra a suliban vagyok, de van, hogy csak 3. órám van. Az első két órában meg foglaljam el magam, vagy be tudok ülni a számítógép terembe, ha éppen nincs ott osztály. Vagy ha van órám reggel, akkor meg délután nincs, mondjuk 1 órától szabad vagyok, de csak azzal a tanárral tudok eljönni, aki 3 órakor indul el a suliból. Szóval minden sokkal egyszerűbb lenne, ha itt lenne a kisautó. Két dolog miatt nem hoztam egyébként most ki magammal, az egyik, hogy mivel nyár elején vettem, nincs téli gumim, és nem éppen az önkéntes munka alatt szeretnék erre költeni. A másik pedig, hogy május óta van jogsim (nyilván aki ismeri ennek megszerzésének körülményeit, és a Dóri vezetni tanul című, igaz történeten alapuló, komikus kalandthrillert, az most vigyorog), és nem szeretnék nekivágni az első telemnek a szlovén szerpentineken, ahol a suliba vezető út olyan keskeny, hogy ha jönnek szembe, nem mindig biztos, hogy ketten elférünk, illetve az úttól alig fél méterre szakadék kezdődik. Szóval azt hiszem, márciustól bevállalom, de télen, akárhogyan is utálom ezt a helyzetet, nem merem.

Aztán van még valami, ami talán más EVS önkéntes számára is érdekes lehet, ez pedig az, ahogy a saját szervezetem reagál a változásokra. Erre egyáltalán nem számítottam, amikor kijöttem, és meg is ijedtem, hogy mi történik, ugyanis a szervezetem elkezdett nemet mondani bizonyos dolgokra. Borzasztóan megfáztam, iszonyú migrénem volt, teljesen gyenge lettem hétfőn az iskola végén. Nagy nehezen hazajutottam, a rosszullét a kocsikázástól nem akart elmúlni még este sem, szédültem, nem tudtam enni sem. Kedden szerencsére a centerben dolgoztam, így elég volt 9-kor kelni, de teljesen hulla voltam, délután el kellett mennem a Lidl-be, és azt hittem, ott esem össze a boltban, és fogalmam sem volt, hogyan fogok még hazatekerni. A délutánokat és az éjszakát végigaludtam. Aztán kezdett leesni, hogy mi történik. Igazából a mekiben már régóta olyan munkarendben dolgoztam, hogy délután 4-re mentem, hajnali 1-ig, mire elaludtam, sokszor hajnali 3 meg 4 óra volt. Most pedig hirtelen reggel 6-kor legkésőbb fel kell kelnem. Ráadásul otthon olyannyira elkényelmesedtem, hogy képes voltam pár méterre is kocsival menni, és észre sem vettem, hogy mennyire eltunyultam ebben, mert most ez a biciklizés brutális kihívásnak tűnik. Aztán ennyi, összedőlt a rendszer. Szerencsére mostanra jobban vagyok, bár a megfázás még tart, de mindenesetre tanulságos. Na meg ugye azért vagyok itt, hogy kicsit kimozduljak a komfortzónámból, kipróbáljam magam, úgyhogy ez most sikerült.

Oké, ez a poszt most tényleg a nehézségekről szólt, szóval talán úgy tűnhet, hogy marha rossz most itt, pedig egyáltalán nem erről van szó. Nagyon jól érzem magam, a suli nagyon jó, a gyerekek kicsi tündérkék, érdeklődnek, rajzolnak nekem, kiabálnak a folyosó másik végéről, a picik fogják a kezem meg ölelgetnek. Bizonyos tanárok ugyanúgy üvöltenek velük, mint a magyar iskolákban, úgyhogy máris találtam hasonlóságot az oktatás terén. Na jó, neem, ilyet nem írunk blogba... (De.) Viszont szerencsére ők vannak kevesebben, a legtöbb tanár tényleg nagyon aranyos. Az énektanár, Anita, a kedvencem, fiatalabb, mint én, de olyan jók a kórusok, hogy észre sem veszem, úgy elrepül a 45 perc. Ja, és nála csend van, ha éppen azt szeretné elérni, hogy csend legyen, de nem kiabál. Mesélte, hogy volt valami kórusfesztiválon, ahol a magyarok valami olyasmit énekeltek, hogy "erdoméletesveletem", de a dallamot végig tudta, úgyhogy segítettem neki a szövegben, meg le kellett neki fordítanom a dalt angolra. Nem gondoltam, hogy Kodályt fogok énekelni Szlovéniában, tök jó volt! Két angoltanár van, egy szeretem angoltanár és egy nemszeretem angoltanár, utóbbi is nagyon kedves, csak nem csípem a stílusát... A kisebbik iskola olyannyira a semmi közepén van, hogy az iskola a falu szélén van, mögötte már erdő, de az erdőbe nem szabad kimenni, mert a múltkor láttak arra egy medvét, hááá!

Itt várakozom reggelente a tanarakra

Ez pedig ugyanaz a pont, csak az út másik fele

Ezt a suli ebédlőjének ablakából fényképeztem. A tanári ebédlőasztal pont az ablak mellett van, így tanárként választhatsz, hogy hol ülsz: vagy erre nézel, vagy a gyerekekre... Erre jobban szeretnek nézni! :D (Viccelek.)